Elégia

Mi lehet a dolgom e világban
ha oly gyönge vagyok, hogy senkit sem
tudok jobb belátásra csábítani
tehetetlen csak nézem a sok elesett élőlényt
ezen a megtévesztett planétán
hivalkodva tetszelegnek mulandó tájakon
látod

szavaim hullnak
falra hányt borsóként peregve
nem értik, nem hallják, mert valami más
vonzalmak, szenvedélyek rabjaiként élnek
és apró kicsinyes dolgaikat kérik csupán
(színes üvegcserepeket, mint a gyermek)
ami a pillanatok síkján elégedetté teheti őket
boldog idők örök-bolygóiról hallani nem kívánnak
a jelen morzsáit gyűjtögetik kunyerálva: „a mindennapit”
magasztos vágyakra-örömekre már nem emlékeznek, hitetlenek
többmilliárdan a kéj csapdáiban, olcsó élvezeteket hajszolnak vad önámításban, mámorító italokat hörpölve szédelegve, habzsolva csömörig

Nem lángpallosok kellenek, egymást ölik, pusztítják
kegyetlen háborúk helyszíne lángol amott, emitt
ám hangomnak más erőt ha adnál, hatékony
ébresztőt, hogy szólni tudjak testvéreimhez
legyen valami értelme végre a szelídítésnek
profán városokban, ahol élek, megannyi balga között
irgalmazz, szenvedők körforgatagán
ámított hitványak sokaságán
kik rovartudat szintre zuhantak
számkivetettek, egymást halálra taposva
nyújtóznak üres buborék-csillámokért !