(Kollektív) tudatú költők

Többezer kopott tehervagon baktat régi gőzmozdonnyal
az utasok nők és férfiak, fiatalok csaknem gyerekek és
öregek, költők utaznak együtt de senki sem ismeri a másikat
mélyen hallgatnak, mert mindenki azt hiszi, hogy egyedül ő
a verselő-ember, a többit átlagnak látja, vagy egyéb foglalkozásúnak
ezért mindannyian büszkék önmagukra, még a kalauzok is verselnek
ezek a pöfékelő vonatok kissé lemaradva az időben végtelenített
vakvágányon haladnak körbe-körbe, valahogy ezt sem érzékelik
a tisztelt utasok csak utaznak egyre
pedig némelyik már egészen elnyűtte a ruháját is, nagyon
szeretnek utazni persze itt ott vannak megállók, ahol fürödni
falatozni lehet, megvásárolni a friss lapokat, cigarettát és olcsó
fröccsöt vagy kávét isznak, annyira el vannak foglalva önmagukkal
azt sem veszik észre, hogy mindenki ugyanazt olvassa
amit a másik és nagyjából a gondolataik sem különböznek
a versek hangneme sem különböztethető meg nagyon
útitársak, egyazon vonaton, hasonló körülmények, ételek, italok
örömök–bánatok, céltalan utaznak, ezért senki sem várja
valami biztos helyre az érkezést, életük lényege maga az utazás
órákat esetleg napokat vesztegelnek egy-egy megállóban
ahol számítógépeken megírják verseiket és elküldik
a szerkesztőnek, aki gondoskodik a publikálásról
könyvek kiadásáról, hogy legyen a könyvesboltokban
könyvtárakban egyre több verses könyv
a rohadt életbe azt senki sem veszi észre, hogy alig
olvas valaki, a feleség, a szemüveges nagymama
vagy esetleg a csodálkozó szomszéd lapozgat bele
a dedikáltan kapott ajándék kötetbe és vigyorog, bárgyú
arccal, hogy jó lehet még a papír erre–arra…!