Fekete köd

Van amikor elkomorul a homlokom, Te előhívódsz
és belekezdesz a „Holdfény szonátába”Gréti…
élénkebb ritmusra biztatlak, és arra, hogy a domináns
hangokra összpontosíts és nagy vihart kavarj a zongorán
sorsod küszöbén ülve hallgattalak nem sejtve, hogy majd
szüntelen hallom lendületes játékod beömlik sötét
hangulatok ablakain, e módon utazol velem az időben
Az emberek oktalan állati nívóra süllyedtek és sajnos
önmaguk ellen fordultak önpusztító életet élnek
mérgezik magukat, minden örültséget kipróbálnak
elfeledték az ég-törvényeit, vesztükbe rohannak tudatlan
ebben a démonikus káoszban megzavarodtak a népek
romba dőlnek az örök értékek, mulandó élvezetekhez ragaszkodnak
nem sejtik, hogy a test halálon túl élet és törvény működik
vesztésre áll a józan gondolkodás!
Talán nem kellett volna a langyos kisváros állomásán
kiszállnod, elvegyülni a tömeggel, álmodhattunk volna
egy szilárd színpadot, de engem is ordasként figyeltek, követtek
a hamis rend barbár őrei, kénytelen voltam tovább utazni
csodálatosan játszol, ahogy provokálod a zongorát csodálom
képzelt koncerten lángolsz fehéren…hátrálok fekete ködben
és eltöröm a gyönge pálcát…!