Márva

Zaklatott ifjúságom hajnalán, hogy megnyilvánultál
nem lehet tagadni, hiszen itt ez a fénykép, amit tenyeremben tartok
gyöngéden, sohasem tudnék neked fájdalmat okozni
de látod minden nagy zápor véget ér, mint az is, amelyben bőrig áztunk
remélem, olykor emlékszel arcomra és semmi okod rá, hogy elméd
töröljön…persze az idő közénk sűrűsödött, szegényebb lettem volna nélküled, gyönyörű hologram-leány, követtél lépésről-lépésre
összeálltál szüntelen valami fennkölt nőnemű egésszé, apró részecskéből is
senki sem tudott veled versenyezni, legfeljebb testemig jutottak el
a legtisztább és legszebb álom maradtál felfoghatatlan dimenzióban
amelyet féltve őriztem, mélyen magamban, akkor is ha, köröttem darabokra tört a világ hamis káprázatával, ó Te szerelmem Királynője, ha sejtenéd
sorsom mily hűvös évszakok fogságába tévedt és mennyi napenergiát
égettem a remény téveteg ösvényein, hogy mindenek ellenére mégis csak feltűnsz újra, súlyos tengernyi magányom betölteni, ám a kozmikus csend
kívánságteljesítő fáit is hasztalan kérdeztem, nyomodra se leltem
némák maradtak az ég magasát könnyen átröpülő madarak is
kiapadt szívembe olykor virágok idéztek vissza, nem tanulmányozom: Veled
milyen lett volna, a sors –lezajlott dráma, ennél százmilliószor fontosabb
örök hiányod!