Töprengő

E nem túl vidám kikötőben várlak, parányi reménnyel szívemben, mikor a torkig szennyezett anyagi világ tombol, habzsolni szeretne csupa hevület és lelkesedés a tömeg, rengeteg csomagot cipelnek világvég hangulat, annyira siet mindenki, mozgólépcsőkön haladok ide tévedt kozmikus csavargó, fürkészem a sokaságot, vajon mit rejtenek az arcok...
Veled egy lelki társulást gondoltam egyszerű, józan és szelíd létminőséget, az sem baj, ha derűm fölébred s a 108-forráson áthaladva tisztábban lehet látni a távolokat, amelyek vonzanak levedleni minden elévült szokást, kötetlen haladni pontos cél, egy másik bolygó, hol nem rántanak le alantas vágyak, sikerülhet!
Kilépni az őrült körforgásból: születés, szenvedés, halál...
újra és újra és újra, évmilliókig nehezen okulva botlásainkon ismételni kín-keserveket, váratlan mik ránkzúdulnak, eladni magunk ölelésért, pillangó röptű örömökért, vakon elfogadni maya trükkjeit nem szabad, de mezítelen állok a homokmezőn, semmi fegyverem, a harc olyan aránytalan, egy óriással szemben, kinek árnyéka a földet takarja, ó Uram! hatékony fegyverem mi lehet, mondd, nem vagyok erős talán lelkemben halk hitem, mit féltve öntözök naponta lehet sugárfegyverem?
Arra is taníts, társat hogyan szelídítsek magamnak, jóban és rosszban aki bírja majd a vonulást és nem pillant vissza az égő Szodomák felé!