Angyal

Bizonyára hosszú és sötét hajú hölgy
a szomorúság Angyala
nagy szemében fekete lángok
tündökölnek
halk éneke
lassú tánca
csábítóan vonzó
éj-lepelbe lebegve: körbe-körbe járja
könnyű selyemfátyol a ruhája
mosolyt nem látsz szelíd arcán
de elveszett, akit karjába vonhat
amerre elhalad a színek megfakulnak
amerre elhalad elfúlnak a nevetések
amerre elhalad kilobbanak a fények
amit, megérint gyorsan hervad
amire rápillant elnehezül
mint szél ütötte pitypang
amire rágondol szétrobban
a megsebzett tántorog porba omolva
nyomában gyász és szörnyű pusztulás
Kerüld bármerre futva
a szomorúság angyalát
láttam őt s minden értékem
elévült
lehelletétől, mint homok városok
a kultúrák semmivé omlanak !