Elnémított énekek!

Vad életviharok rombolta mező a szívem
itt-ott a romok között kihajt néhány tavasz-virág
csúf látványok roncsolta szemem ablakán
besüt még a nap, áldalak Istenem, hogy ez a világ
nem tudott elveszejteni és szólhatok még
a nyelven, mit anyám számba adott
mint szent örökséget, ó én örök hálátlan
köszönöm, hogy matrára nyithatom a számat
az előbbi század elnémított bennem:
sok szép
éneket, ki bánja már az éveket, talán akad még itt
néhány csoda, kozmikus derű
amiért naponta érdemes megnyilvánulni
ébreszteni az elesett szomorú lelkeket!