Hangulat

Magányom óriás jéghegyei között virrasztok
egyre jobban távolodsz, mint a többi
pillanat pillangó tündér, akik kísértettek
nektár édes zengeményű szavakkal
csábító küllemükkel, de érinteni
nem tudtam őket, lezuhantak,

Árnyékom rajzolata szőke fényes falakon
olykor ismeretlen fehér madár ível át felettem
vagy különös virágok közelednek, hirtelen nyílott
szépségek,

Lent a völgyben, hol örök nyár tombol
király is lehetnék, rőt esztelen falka felett
fejembe villan királynő nélkül üres a lét!

Öncél

Hajnalok–hajnalán ébredek majd
első legyek, aki láthat,
ha bárki megpillanthat, utolér a bánat

Összekuszálhatsz mindent…

Ha úgy gondolsz rám,
szeretném, hogy érintetlen maradj!

Őszi meditáció

Nem sétáltat arany barna leveleken
napsütésben szelíd parkerdőkben végtelen délutánokon
hol még fülvidító madár énektől hangos a tér
csevegnek fiatal párok, gyerekek futkároznak s a vének is
szívesen ücsörögnek szótlan, mert révedezve
idézgetik boldogabbnak tűnő önmagukat
érzelmi-szellemi kérődzésekkel időt mulatnak
Sötét, nedves, hűvös esők áztatta utcák, néptelen terek
elárvult pihenő padok, mord akvarelltájak sírdogálnak most
döbbenetünk is ködbe halkul, melegebb ruhákkal barátkozunk
párolgó teákkal, befordulunk odúinkba…
rendezgetjük könyveinket, emlékeinket, kacatainkat
felesleges javainkat, változnak évülnek bizonytalanodnak
mozgó és mozdulatlan tárgyak, arcunk is
Lázadó, ellenállók csupán a gondolatok maradnak még
talán a vágyak lazábbak, szelídebbek, szerényebbek
örök útján a lélek, igazabb énünk vajon hányadik körnél tart
vajon hányszor nyilvánul meg okulni e lenti világban
vajon tudunk-e jól vizsgázni a végső pillanatban
korántse mindegy vissza hullni a szennyezett anyag térbe
vagy előbbre jutni tisztább kozmikus síkokra ?!

B.A. Paramadvaiti Maharádzsnak (Pariprasna)

Hallom, Te az elesetek megmentője vagy
kívánod-e látni a világ legszerencsétlenebbjét
aki szenved, mert tudatlan vak sötétben él
ó engedj a tudás fáklyafény közelébe érnem
ki tudja, mily időtlen idők óta utazom, reménytelen
a születés, szenvedés, öregedés, halál körforgatagában
halandó vagyok közönséges, tégy halhatatlanná
vezess a valódi tudás kristály vizéhez
hadd oltsam szomjamat, nyomorultak sorsát élem
irányíts a végtelen szeretet felé, amely örökön ragyog
porba merítem homlokom lábad előtt

Vezess szent ember boldogság, üdvösség felé
önámítás dimenzióján itt minden gyökértelen
eltűnnek lassan holdak, napok és csillagok
az évszakok kacérkodva csábítanak és becsapnak
szépség formáit keresve virágok lázítanak
bódító illatok kötözhetnek, védtelen vagyok
látod elkáprázom a színektől is, és nektár ízű szavakat
ízlelek naponta nyomozva a legfelsőbb után
de önmagam juthatnék-e előbbre, ezért kérem kegyedet
segíts e göröngyös úton, igaz ösvényt találnom
lábad hűs árnyékát keresem menedékül csupán!

Debrecen, 2001-06-21.

B.V. Szadhu Maharádzsnak szeretetteljes hódolattal

Királyi pompa és hatalom adatott neked
minden földi jó, amiről lemondtál
hogy, mint rongyokba öltözött szerzetes
vándorolva hirdesd Isten dicsőségét
s amerre jársz, felvirrad a szeretet-napja
aranylón, lángolón szikrázva
Lezuhant lelkek megmentője lettél
évezredek érlelte mozdulataid lenge íveiben és énekedben
kristálytiszta jelbeszéd tánc-metaforákban
elhoztad az ősi bölcsesség igazát, Indiát, a csodálatost
elhoztad nagy szívedben a szeretet parttalan óceánját
Óh áldd meg, sanyargatott népünket, szentember
sarud közelében keresünk menedéket
veled lelkesedve énekkel, tánccal imádjuk a Legfelsőbbet
veled könnyű felség sugárzó lázban cselekedni
elhoztál valamit, ami tudatunkat felemeli
torkig szennyezett anyagi valóság szintről
kinyitod előttünk a megértés kapuit
kik sodródunk, gyökértelen szalmaszálként az időben
veszendő sorsunk e tájon összefoghatod, isteni ember
”menteni, ami még menthető” úgy mond
elhoztad nekünk az örök világ világosságát!

Balástya, 2001-05-20.

Hódolat

Olykor ott ülsz a parton, kezedben ékes fuvolád
milyen lehet a dal? minden mesterek mestere
milyen lehet magányod? a tűnődés világok felett
kívánságteljesítő fák közelében, virágzó évszak idején
felmerül, ha megpillantod magad elméd-öntükrében
és eljátszol a lehetőséggel, hogy dallamokba oldj
ajkadhoz emelt fuvoládon fennkölt érzelmeket
három világ-tudatát, mámorítón édes nektár ízével bódítani
mérhető lehet-e a boldogság, mikor könnyedén szolgáid
Táncba kezdenek a lábak, önfeledten lelkesedve, annyian, kik ismernek
végtelen szerencsések, bennük a gyönyör többszörösen fokozódhat
finom rezgéseken át, amit küldesz szent harmóniák zengzetében
és híveid, ahogy énekelnek végtelen szeretet sugárzón
hasonló pillanatokba onthat illatot minden lehetséges szépség
megnyilvánulhat a tiszta jóság, mely minden fájdalmat
parttalan örömmé nemesít, Mindenkitvonzó, illessen örök hódolat
szeretném valahol szolgáid szolgáinak szolgái között felismerni arcom
ám e hosszú úton, porszemnyi érdemem se maradt!

Debrecen, 2001. április 1.

Vének

Kék tájakon időtlen kőhideg utazásban
ülnek a vének mozdulatlan sokszögű
fehérhegyek felhőknek érdes pihenőt kínálnak
dermedt csendbe ülnek szótlan, látomás-vándorok
mintha még tudnának emlékezni motyogó beszélgetésekre
ahogy mindenki mondta a magáét nem figyelve a másikra
lábak körül merész virágok illatukkal, vad színekkel
szélben ringatózó tánccal szeretnének ébresztgetni
de már a közeli robajló vízesés is túl halk hallani
csupán ülnek, mint önmaguk üres szobrai
testük megtört űrruha, úgy tűnhet szívűkben piheg még
ősemlékezet: önfényű hazáról, hol a létezés nem
omlik vergődni három pillangó röptű dimenzióba
Itt a halál bolygóján viruló álszent mezők
nem terem itt nektár, mi szomjat olthat, éhséget enyhít
napestig húzva a vágy igáját, vonzó buborékok közt
múlékony örömöket találhattak, veszedelmekkel teli
életutakon talán megálmodták visszatérésük szelíd
derűjét, ahogy mozdulatlan ülnek a vének utazva
kihullott szemükből ez a világ.