2004. december 10., péntek

Mégis

Nem szabad ki tudja mit remélni – várni
ez már a törpék országa, álszent aprók
festett mosoly az arcukon, parányi szív és elme
feslett vörösek, gonosz-gyermetegek
nem értik a hon szavát, Bábeli nyelvzavart kavarnak
őrült médiák.
Hajdani hősi csaták örök vesztesei e tarka népség
mert elhagyta hűtlen ősi-Istenét s behódolt minden
szomszédnak, kik földet, hegyet, folyót bőven raboltak
most a multik osztogatnak idegen és mérgező kultúrszennyet
hol, aki védene óvna szegény magyar nemzet?!
Bolond törpék vezetnek végső veszedelembe
eladnak bármit egykori zsellérmagzatok szennyezett
birtoklási vágyuk olthatatlan lángol s kezükbe a hatalom
mely nem hív összefogásra népeket a Kárpátok alatt
inkább gyáván megtagad vértestvéreket!
Tébolyodott költők, tiszta lelkű honfiak álmodtak itt
szebb s igazabb jövendőt, hol minden érték veszendő
korcs, tudatlan divatbábu unokák szolgálják a hivatalt
robotgépként programozva, élnek idomított nemzedékek
tapsolnak, szavaznak, balgán vegetálnak rég lemondtak
önálló gondolkodásról, szabad akaratukról
kemény drog fűtötte kéjvágytól lankadnak halálra
inkább alvilág vonzatában henyélnek, szörnyszülött utódok!
Mégis erdei hajnalok fakadását álmodjuk, a hegylakók
szívűkben őrzik a tisztább nemzeti dalt, s tán okos, bölcs
hadakat képzelnek életre kelteni, mi mentené az ősi hazát
egybefogni szeretettel, testvér-testvérre ismer szóban és tettben
másként a holnap nem írhat sziklaszilárd történelmet!