1994. március 22., kedd

Vének

Kék tájakon időtlen kőhideg utazásban
ülnek a vének mozdulatlan sokszögű
fehérhegyek felhőknek érdes pihenőt kínálnak
dermedt csendbe ülnek szótlan, látomás-vándorok
mintha még tudnának emlékezni motyogó beszélgetésekre
ahogy mindenki mondta a magáét nem figyelve a másikra
lábak körül merész virágok illatukkal, vad színekkel
szélben ringatózó tánccal szeretnének ébresztgetni
de már a közeli robajló vízesés is túl halk hallani
csupán ülnek, mint önmaguk üres szobrai
testük megtört űrruha, úgy tűnhet szívűkben piheg még
ősemlékezet: önfényű hazáról, hol a létezés nem
omlik vergődni három pillangó röptű dimenzióba
Itt a halál bolygóján viruló álszent mezők
nem terem itt nektár, mi szomjat olthat, éhséget enyhít
napestig húzva a vágy igáját, vonzó buborékok közt
múlékony örömöket találhattak, veszedelmekkel teli
életutakon talán megálmodták visszatérésük szelíd
derűjét, ahogy mozdulatlan ülnek a vének utazva
kihullott szemükből ez a világ.