Őszi meditáció

Nem sétáltat arany barna leveleken
napsütésben szelíd parkerdőkben végtelen délutánokon
hol még fülvidító madár énektől hangos a tér
csevegnek fiatal párok, gyerekek futkároznak s a vének is
szívesen ücsörögnek szótlan, mert révedezve
idézgetik boldogabbnak tűnő önmagukat
érzelmi-szellemi kérődzésekkel időt mulatnak
Sötét, nedves, hűvös esők áztatta utcák, néptelen terek
elárvult pihenő padok, mord akvarelltájak sírdogálnak most
döbbenetünk is ködbe halkul, melegebb ruhákkal barátkozunk
párolgó teákkal, befordulunk odúinkba…
rendezgetjük könyveinket, emlékeinket, kacatainkat
felesleges javainkat, változnak évülnek bizonytalanodnak
mozgó és mozdulatlan tárgyak, arcunk is
Lázadó, ellenállók csupán a gondolatok maradnak még
talán a vágyak lazábbak, szelídebbek, szerényebbek
örök útján a lélek, igazabb énünk vajon hányadik körnél tart
vajon hányszor nyilvánul meg okulni e lenti világban
vajon tudunk-e jól vizsgázni a végső pillanatban
korántse mindegy vissza hullni a szennyezett anyag térbe
vagy előbbre jutni tisztább kozmikus síkokra ?!