2004. december 10., péntek

Mégis

Nem szabad ki tudja mit remélni – várni
ez már a törpék országa, álszent aprók
festett mosoly az arcukon, parányi szív és elme
feslett vörösek, gonosz-gyermetegek
nem értik a hon szavát, Bábeli nyelvzavart kavarnak
őrült médiák.
Hajdani hősi csaták örök vesztesei e tarka népség
mert elhagyta hűtlen ősi-Istenét s behódolt minden
szomszédnak, kik földet, hegyet, folyót bőven raboltak
most a multik osztogatnak idegen és mérgező kultúrszennyet
hol, aki védene óvna szegény magyar nemzet?!
Bolond törpék vezetnek végső veszedelembe
eladnak bármit egykori zsellérmagzatok szennyezett
birtoklási vágyuk olthatatlan lángol s kezükbe a hatalom
mely nem hív összefogásra népeket a Kárpátok alatt
inkább gyáván megtagad vértestvéreket!
Tébolyodott költők, tiszta lelkű honfiak álmodtak itt
szebb s igazabb jövendőt, hol minden érték veszendő
korcs, tudatlan divatbábu unokák szolgálják a hivatalt
robotgépként programozva, élnek idomított nemzedékek
tapsolnak, szavaznak, balgán vegetálnak rég lemondtak
önálló gondolkodásról, szabad akaratukról
kemény drog fűtötte kéjvágytól lankadnak halálra
inkább alvilág vonzatában henyélnek, szörnyszülött utódok!
Mégis erdei hajnalok fakadását álmodjuk, a hegylakók
szívűkben őrzik a tisztább nemzeti dalt, s tán okos, bölcs
hadakat képzelnek életre kelteni, mi mentené az ősi hazát
egybefogni szeretettel, testvér-testvérre ismer szóban és tettben
másként a holnap nem írhat sziklaszilárd történelmet!

2004. november 24., szerda

Intő

Ó hát van még remény, azt mondod
a hallgatásod, nagy vihart kavart
rengeteg vágy vitorla törötten hever
miket tán szél többé nem dagaszt
s a nedves hideg parton állok itt
sok gondolat-madár ázottan, tépetten
röpülni nem tudnak, ilyen nagy a gyász
felelős vagy, ha akkor éjszaka szemed
ragyogását adtad szívemnek, mit óhajom
lobbantott meglehet ám én ilyet sohase

tennék, hogy tudva a távolságot, napokig
nem írsz, vagy nem szólsz, ha akadály
gátol lemaradni a gyönyörről, mit
csak együtt álmodhatunk széppé tovább!

2004. 11. 24.

2004. november 20., szombat

108

Újra egy bűvös szám, 108 stáció, hogy rád gondoljak,
mert mindenkit vonzó vagy, még e túlszennyezett
anyagi világban is, elraboltad a szívemet
tébolyodottan csak neveidet zengem, könnyezek
olykor a boldogságtól vagy nevetek körről-körre
száguldok, meditálva különböző univerzumokba
kereslek, hogy csak megpillantsalak
nem sejtheti más mi ez a vak vonzódás
szeretetmágia önfeledt odaadás ének-lángolás,

Jobbtenyerembe egy stigma, vérem is ontják,
és kit érdekel ez ma, ha dalolva mehetek!

2004. november 18., csütörtök

Hangulat

Magányom óriás jéghegyei között virrasztok
egyre jobban távolodsz, mint a többi
pillanat pillangó tündér, akik kísértettek
nektár édes zengeményű szavakkal
csábító küllemükkel, de érinteni
nem tudtam őket, lezuhantak,

Árnyékom rajzolata szőke fényes falakon
olykor ismeretlen fehér madár ível át felettem
vagy különös virágok közelednek, hirtelen nyílott
szépségek,

Lent a völgyben, hol örök nyár tombol
király is lehetnék, rőt esztelen falka felett
fejembe villan királynő nélkül üres a lét!

Öncél

Hajnalok–hajnalán ébredek majd
első legyek, aki láthat,
ha bárki megpillanthat, utolér a bánat

Összekuszálhatsz mindent…

Ha úgy gondolsz rám,
szeretném, hogy érintetlen maradj!