Késik

Óriás klónok álmennybolt alatt hamis-Egót szolgálva
találgatják látványos bölcsességgel, hogy vajon mi lehet odaát
kihunyt élet után van valami folytatás? Vakon araszolnak
látásukra sötét fátylat köt maya, mi újat mondhat
a szennyezett anyag derengő látomás, amiből ők okultak, nagy címekért
csalóka érzékeikhez támaszkodva gyökeret hajt bizalmuk
sorsuk mégis tudatlan botlanak lángokba, mint a rovar
tévutak szerencsétlen, de nagyképű tömegei, másolatok
hivalkodva és mulatozva rabolják drága idejük, élvezetek rabjai
önszédítő kör keringésből a modellek sem tudnak kilépni
ködbe merül káosz verte tengernyi sokaság mindenütt
önkézzel rakott vad falakba ütközve, szökőár, víz vagy tűz
viharok nyelik el a szörnyű sikolyokat és vannak akik
szeretnének kozmikus lüktetéseket dobozokba fogva-zárva
vizsgálni, mások agyalnak és úgy ütköznek korlátkövekbe
vagy mások rejtőznének, mélyre ásott atombiztos zárkákba
valaha elérhető tudományos újraélesztésre. Rothadó dögtemetők
hulla a test, míg a lélek-éned sértetlen legbent tova lebben
bárhol e bolygón beomlanak talpad alatt a pillanatok
és egyre késik a tudatos gyilkos, fenevad benned leborulni
az ég örök törvénye előtt!

Mariannak 2.

Majdani szobrom készülsz szeretni valahol
mit finomkodó szobrász tökéletessé hazudik
bár karom forrón ölelt volna, hűvös tekintetem
a távolokra rögzül és bronz másom ott a téren
Tűri a rengeteg virágot ábrándos szemüveges
csitrik ajándékát vagy álmodozó szemű hölgyekét
akik Veled együtt csak a testig érnek el
lélek mivoltunk nem sejtik, bár minden anyagnál
Örökebb életet él, önfényű bolygókon, sajnálom
a percnyi őrületed, hogy vissza varázsolnál újra
belátva jobb lett volna egy sorsot velem élned
több ezer nő közül erre lett volna esélyed!

Mariannak 1.

Itt a szakadék szélén ülök, vizsgálgatom a kihűlt
gondolatokat, némelyikből lehetett volna valami
ha nem, marad a tűz önmagára, a hamuban kotorászva
akad látom még némi parázs, amit éleszthetnél Te
akár szépfényű lángolássá!

Fordulat

Ma reggel 11 órától megváltozott e megnyilvánult világ
minden értéke, letörpült, jelentéktelenné lett
fű, fa, ember, állat és virág…
mind amit féltve cipeltem, nagy hirtelen levedlett
megérintett a halál és a tehetetlen tudomány, csak műt vág
fegyvertelen meztelen, bajainkra gyógyírt nem talál…
most csak az fáj, hogy nem voltam kedvesebb élő társaimhoz
füvekhez, fákhoz és néha állatot öltem, a családért
és minden embert kritizáltam, csúfoltam, lenéztem és hazudtam
a nőknek szépeket, hogy lábukról levegyem őket
Kín és bánat gyötör, hogy hitványul éltem, felelőtlen, a rászorulót
nem segítettem, míg volt bőven esélyem, valami jót tenni
lustálkodtam álmodozva –vágyakozva nem látva a valót
hogy fut az időm s lehetne sok lelket menteni
a szennyezett anyagi világban, cselekedve szüntelen a jót
Bár ismertem a törvényt, halogattam egyre jobban emelni
minden elesettet és vigasztalni a búslakodókat
hanyagoltam hirdetni a Szent Név dicsőségét
gépiesen fohászkodtam, sajnálom és bánom, amikor már késő
vagyonra, szép nőkre, kalandokra vágytam epekedve
Okultam vad sorsomból sokat, tudnám mit tegyek
ha kapnék még esélyt, az Úrtól könyörögnék kegyet
hogy mindenkit tudjak szeretni és segíteni őszintén
szívembe fogadnék minden teremtményt
alázattal szolgálnék!

Mégis

Nem szabad ki tudja mit remélni – várni
ez már a törpék országa, álszent aprók
festett mosoly az arcukon, parányi szív és elme
feslett vörösek, gonosz-gyermetegek
nem értik a hon szavát, Bábeli nyelvzavart kavarnak
őrült médiák.
Hajdani hősi csaták örök vesztesei e tarka népség
mert elhagyta hűtlen ősi-Istenét s behódolt minden
szomszédnak, kik földet, hegyet, folyót bőven raboltak
most a multik osztogatnak idegen és mérgező kultúrszennyet
hol, aki védene óvna szegény magyar nemzet?!
Bolond törpék vezetnek végső veszedelembe
eladnak bármit egykori zsellérmagzatok szennyezett
birtoklási vágyuk olthatatlan lángol s kezükbe a hatalom
mely nem hív összefogásra népeket a Kárpátok alatt
inkább gyáván megtagad vértestvéreket!
Tébolyodott költők, tiszta lelkű honfiak álmodtak itt
szebb s igazabb jövendőt, hol minden érték veszendő
korcs, tudatlan divatbábu unokák szolgálják a hivatalt
robotgépként programozva, élnek idomított nemzedékek
tapsolnak, szavaznak, balgán vegetálnak rég lemondtak
önálló gondolkodásról, szabad akaratukról
kemény drog fűtötte kéjvágytól lankadnak halálra
inkább alvilág vonzatában henyélnek, szörnyszülött utódok!
Mégis erdei hajnalok fakadását álmodjuk, a hegylakók
szívűkben őrzik a tisztább nemzeti dalt, s tán okos, bölcs
hadakat képzelnek életre kelteni, mi mentené az ősi hazát
egybefogni szeretettel, testvér-testvérre ismer szóban és tettben
másként a holnap nem írhat sziklaszilárd történelmet!

Intő

Ó hát van még remény, azt mondod
a hallgatásod, nagy vihart kavart
rengeteg vágy vitorla törötten hever
miket tán szél többé nem dagaszt
s a nedves hideg parton állok itt
sok gondolat-madár ázottan, tépetten
röpülni nem tudnak, ilyen nagy a gyász
felelős vagy, ha akkor éjszaka szemed
ragyogását adtad szívemnek, mit óhajom
lobbantott meglehet ám én ilyet sohase
tennék, hogy tudva a távolságot, napokig
nem írsz, vagy nem szólsz, ha akadály
gátol lemaradni a gyönyörről, mit
csak együtt álmodhatunk széppé tovább!

2004. 11. 24.

108

Újra egy bűvös szám, 108 stáció, hogy rád gondoljak,
mert mindenkit vonzó vagy, még e túlszennyezett
anyagi világban is, elraboltad a szívemet
tébolyodottan csak neveidet zengem, könnyezek
olykor a boldogságtól vagy nevetek körről-körre
száguldok, meditálva különböző univerzumokba
kereslek, hogy csak megpillantsalak
nem sejtheti más mi ez a vak vonzódás
szeretetmágia önfeledt odaadás ének-lángolás,

Jobbtenyerembe egy stigma, vérem is ontják,
és kit érdekel ez ma, ha dalolva mehetek!