Festenék napraforgóvirágot aranylót, hónapok óta
alszanak a színek és nem tudom ébresztgetni
és egy pontba sűrűsödtek a vonalak is, nem indulnak
ábrázolni, valami sértést követtem el, gondolom
nem mozdulhat a kezem, hát majd talán máskor
Pillanat-szépítő szerelemes levelet ír távoli kedvesem
mindennap, barna angyal Afrikából, sorsukért zokog szívem
a menekült táborban, ahol él naponta keveset, csak egyszer esznek
és nem sok az ívó víz, gyakran lázas kómában pihegnek
vergődnek, mint szárnya tört madarak
Este néhány pillanatra a számítógéphez ülhet és ír nekem
nem mérhető szenvedésekről: szüleit testvéreit kiirtották
eszement törzsi háborúk vagy ki tudja a háttérben
milyen hatalmak mozgatják a szálakat
nem szólva az égi hatalmakról
Keresi fivérét, édesapját, szerelmét… árva az árvábbnál
írtam túl nehéz szerepek ezek mind és külön is
de mostanában gyakran köhög és ajkán apró parányi
vérrögök csillognak, mint a csillagok
ezért játszom, vagy kitudja mennyire játék az élet
Közös magányunk, mutogatjuk álmainkat
nem hallgatjuk el kínjainkat, elfogy ilyenkor a vad messzeség
közel vagyunk csak a dimenzió más, szavaink átszüremlenek
torzultan is a webfordítón és lassan értjük egymást
és gondolatban: Isten lótusz lábába kapaszkodunk!
Debrecen, 2008.03.05.
