2004. december 10., péntek
Mégis
ez már a törpék országa, álszent aprók
festett mosoly az arcukon, parányi szív és elme
feslett vörösek, gonosz-gyermetegek
nem értik a hon szavát, Bábeli nyelvzavart kavarnak
őrült médiák.
Hajdani hősi csaták örök vesztesei e tarka népség
mert elhagyta hűtlen ősi-Istenét s behódolt minden
szomszédnak, kik földet, hegyet, folyót bőven raboltak
most a multik osztogatnak idegen és mérgező kultúrszennyet
hol, aki védene óvna szegény magyar nemzet?!
Bolond törpék vezetnek végső veszedelembe
eladnak bármit egykori zsellérmagzatok szennyezett
birtoklási vágyuk olthatatlan lángol s kezükbe a hatalom
mely nem hív összefogásra népeket a Kárpátok alatt
inkább gyáván megtagad vértestvéreket!
Tébolyodott költők, tiszta lelkű honfiak álmodtak itt
szebb s igazabb jövendőt, hol minden érték veszendő
korcs, tudatlan divatbábu unokák szolgálják a hivatalt
robotgépként programozva, élnek idomított nemzedékek
tapsolnak, szavaznak, balgán vegetálnak rég lemondtak
önálló gondolkodásról, szabad akaratukról
kemény drog fűtötte kéjvágytól lankadnak halálra
inkább alvilág vonzatában henyélnek, szörnyszülött utódok!
Mégis erdei hajnalok fakadását álmodjuk, a hegylakók
szívűkben őrzik a tisztább nemzeti dalt, s tán okos, bölcs
hadakat képzelnek életre kelteni, mi mentené az ősi hazát
egybefogni szeretettel, testvér-testvérre ismer szóban és tettben
másként a holnap nem írhat sziklaszilárd történelmet!
2004. november 24., szerda
Intő
a hallgatásod, nagy vihart kavart
rengeteg vágy vitorla törötten hever
miket tán szél többé nem dagaszt
s a nedves hideg parton állok itt
sok gondolat-madár ázottan, tépetten
röpülni nem tudnak, ilyen nagy a gyász
felelős vagy, ha akkor éjszaka szemed
ragyogását adtad szívemnek, mit óhajom
lobbantott meglehet ám én ilyet sohase
tennék, hogy tudva a távolságot, napokig
nem írsz, vagy nem szólsz, ha akadály
gátol lemaradni a gyönyörről, mit
csak együtt álmodhatunk széppé tovább!
2004. 11. 24.
2004. november 20., szombat
108
mert mindenkit vonzó vagy, még e túlszennyezett
anyagi világban is, elraboltad a szívemet
tébolyodottan csak neveidet zengem, könnyezek
olykor a boldogságtól vagy nevetek körről-körre
száguldok, meditálva különböző univerzumokba
kereslek, hogy csak megpillantsalak
nem sejtheti más mi ez a vak vonzódás
szeretetmágia önfeledt odaadás ének-lángolás,
Jobbtenyerembe egy stigma, vérem is ontják,
és kit érdekel ez ma, ha dalolva mehetek!
2004. november 18., csütörtök
Hangulat
egyre jobban távolodsz, mint a többi
pillanat pillangó tündér, akik kísértettek
nektár édes zengeményű szavakkal
csábító küllemükkel, de érinteni
nem tudtam őket, lezuhantak,
Árnyékom rajzolata szőke fényes falakon
olykor ismeretlen fehér madár ível át felettem
vagy különös virágok közelednek, hirtelen nyílott
szépségek,
Lent a völgyben, hol örök nyár tombol
király is lehetnék, rőt esztelen falka felett
fejembe villan királynő nélkül üres a lét!
Öncél
első legyek, aki láthat,
ha bárki megpillanthat, utolér a bánat
Összekuszálhatsz mindent…
Ha úgy gondolsz rám,
szeretném, hogy érintetlen maradj!
2002. január 1., kedd
Őszi meditáció
napsütésben szelíd parkerdőkben végtelen délutánokon
hol még fülvidító madár énektől hangos a tér
csevegnek fiatal párok, gyerekek futkároznak s a vének is
szívesen ücsörögnek szótlan, mert révedezve
idézgetik boldogabbnak tűnő önmagukat
érzelmi-szellemi kérődzésekkel időt mulatnak
Sötét, nedves, hűvös esők áztatta utcák, néptelen terek
elárvult pihenő padok, mord akvarelltájak sírdogálnak most
döbbenetünk is ködbe halkul, melegebb ruhákkal barátkozunk
párolgó teákkal, befordulunk odúinkba…
rendezgetjük könyveinket, emlékeinket, kacatainkat
felesleges javainkat, változnak évülnek bizonytalanodnak
mozgó és mozdulatlan tárgyak, arcunk is
Lázadó, ellenállók csupán a gondolatok maradnak még
talán a vágyak lazábbak, szelídebbek, szerényebbek
örök útján a lélek, igazabb énünk vajon hányadik körnél tart
vajon hányszor nyilvánul meg okulni e lenti világban
vajon tudunk-e jól vizsgázni a végső pillanatban
korántse mindegy vissza hullni a szennyezett anyag térbe
vagy előbbre jutni tisztább kozmikus síkokra ?!
2001. június 21., csütörtök
B.A. Paramadvaiti Maharádzsnak (Pariprasna)
Hallom, Te az elesetek megmentője vagy
kívánod-e látni a világ legszerencsétlenebbjét
aki szenved, mert tudatlan vak sötétben él
ó engedj a tudás fáklyafény közelébe érnem
ki tudja, mily időtlen idők óta utazom, reménytelen
a születés, szenvedés, öregedés, halál körforgatagában
halandó vagyok közönséges, tégy halhatatlanná
vezess a valódi tudás kristály vizéhez
hadd oltsam szomjamat, nyomorultak sorsát élem
irányíts a végtelen szeretet felé, amely örökön ragyog
porba merítem homlokom lábad előtt
Vezess szent ember boldogság, üdvösség felé
önámítás dimenzióján itt minden gyökértelen
eltűnnek lassan holdak, napok és csillagok
az évszakok kacérkodva csábítanak és becsapnak
szépség formáit keresve virágok lázítanak
bódító illatok kötözhetnek, védtelen vagyok
látod elkáprázom a színektől is, és nektár ízű szavakat
ízlelek naponta nyomozva a legfelsőbb után
de önmagam juthatnék-e előbbre, ezért kérem kegyedet
segíts e göröngyös úton, igaz ösvényt találnom
lábad hűs árnyékát keresem menedékül csupán!
Debrecen, 2001-06-21.
